Hidegzuhany

Második orvosi vizsgálatomra már azzal az érzéssel mentem el, hogy most már lesz szívhang is, megszemélyesíthető lesz a magzat és igen, bele kell álljak ebbe a szituációba ezer százalékosan. El kell fogadjam a sors döntését és új életünk kereteit fel kell állítsuk.

A doki jó fej volt mint mindig. Felfeküdtem az ágyra, rám nézett és azt mondta: Ne izguljon, minden rendben lesz!….vajon mennyire rémült arcot vágtam, ha nyugtatgatni próbált!

Az elkövetkező percek nem voltak rendben. Vizsgálgatott, nézegette a monitort, méregetett, kérdezgetett, majd elhangzott az ítélet: Sajnos nincs szívhang, a magzat elhalt!

Már nem emlékszem arra, hogy hogyan kérdeztem vissza, de megismételte a mondatot. Elmondta, hogy a miértekre nincs válasz, megannyi oka lehet annak, ha egy magzat elhal. Kaptam időpontot a kórházba vizsgálatokra és a műtétre is. Küszködtem a könnyeimmel, valahogy kijutottam a rendelőből, beültem a kocsiba és olyan elemi erővel tört rám a zokogás, mint még soha.

Őrült, mardosó önvád öntött el, a kormányt csapkodtam és toporzékoltam mint egy gyerek. Magamat okoltam. Jöttem megint a gondolat teremtő erejével. Tessék, mondtam magamnak, ezt Te csináltad, magadnak köszönheted, most aztán hogyan fogsz elszámolni másoknak ezzel? Ezt akartad? Mit képzelsz Te magadról? Tudod Te egyáltalán, hogy másoknak, de legfőképpen a párodnak mit okoztál ezzel? Már megint a rohadt önzőséged! Hát Neked senki sem számít?

Rohadt percek voltak ezek. Az az érzés, hogy valami megváltoztathatatlan történt és Te tehetetlen vagy. Nincs újrahúzás, nincs második esély. Akkor és ott úgy éreztem magam, ahogyan egy gyilkos érezheti magát a bírák előtt, amikor már látja és érti hogy mit tett, de vissza nem fordíthatja az idő kerekét. El kell viselje és vállalnia kell tette következményeit. Hihetetlenül nehéz és kegyetlen érzés.

Felhívtam a páromat. Belezokogtam a telefonba és Ő tudta, hogy ez nem a terhes-hisztis sírás. Kinyomta, bement a tárgyalóba és visszahívott. Akkor már próbáltam összeszedetten beszélni és menteni a menthetőt. Mondtam neki, hogy ez a jövőre nincs hatással, azt mondta a doki. És azt is mondta, hogy manapság ez sajnos gyakran előfordul. Szomorúan tettük le a telefont. Úgy éreztem, hogy egy mocskos önző nő vagyok. Szégyelltem magam. Az irodáig zokogtam. A legkeményebb rész következett. El kellett mondjam Anyámnak és húgomnak. Sírtak. Értetlenül álltak és néztek rám. Magyarázkodtam, miközben csak és kizárólag magamat okoltam. Szomorú volt a délután is.

A nap hátralévő részében a munkába temetkeztem. Jól esett a páromtól a hívás, érdeklődött, hogy hogyan vagyok. Elcsukló hangon csak annyit mondtam: dolgozom. Csak annyit mondott: Én is. Munkaterápia a legjobb szó erre a délutánra.

Este, mikor találkoztunk, átöleltük egymást. Igazi bensőséges, óvó ölelés volt a részéről. Percekig álltunk egymást ölelve. Jól esett, biztonságban éreztem ott magam. Rég volt már ilyen érzésem.

Beszélgettünk a történtekről egy kicsit, de mindkettőnknek jobban esett a csend.

Másnap szintén munkaterápia volt, egy megbeszélésre kellett menjek. Az úton felhívott a barátnőm csilingelő hangon, hogy „Na mi újság, mi volt a dokinál?” Én ridegen, tényszerűen vázoltam a helyzetet, amitől elakadt a szava. Csak annyit mondott: sajnálom. A másik barátnőm sírva fakadt. Ekkor én már nem tudtam sírni. Elfogytak a könnyeim.